Cím: Ügyeletes bolond az avaron
Csapat: EXO
Páros: HunHan
Szereplők: Sehun és Luhan
Műfaj: fluff, fantasy, yaoi
A falu öregjei rengeteg történetet ismernek; majdnem ugyanannyi igazat, mint amennyi mesét vagy szóbeszédet. Él azonban egy hiedelem az idősek között, ami generációról generációra egyre változik, egyre gazdagodik elemekkel.
Seoeon bácsi azt állítja, ő tudja a történet valódi verzióját, miszerint: egy farkas jár a fák között szarvas aganccsal - mondogatja -, aki olyan veszedelmes, hogy jobb elkerülni.
Egy másik verzióban mancsok helyett patája van, és békés természetű. Ezt Jieun néni mesélte nekem évekkel ezelőtt, aki sajnos a múlt hónapban elhunyt, és a sírba vitte magával a fincsi barackos süti receptjét.
A harmadik beszámolóban őz alakban látta Kwakeon úr, miközben fát vágott a házukon túl kezdődő erdő szélén. Azt mondta a fején nem őz, hanem gímszarvas agancs volt, hosszú farkasszerű, sötét bunda lógott nyaka aljától egészen hátsójáig, farka azonban kurtább volt, mint egy farkasé. Illetve patái voltak, pontosan négy. Morgott és bőgött egyszerre Kwakeon úrral, aztán, mikor elindult, hogy visszarohanjon a falu területére, ahol biztonságban lehet, a lény utána iramodott, de az erdő határát nem lépte át. Kwakeon úr szavahihetősége azonban már egy korsó sör után megkérdőjeleződött, akkor pedig - mint állította - csak négy kupica sojut ivott, azt is apránként.
És még sorolhatnám hosszan a legalább tízféle variánsát ugyanannak a lénynek, aminek történetenként mindig változik a jelleme is.
Azt is mondják az öregek, hogy aki egyszer ennek a teremtménynek a szemébe néz, az más emberré válik. Hogy a riadalom, vagy egészen más dolog miatt, azt azonban senki sem tudja megmondani, talán mindkettőnek szerepe van benne.
Az igazat azonban csak a helyi, ügyeletes bolond tudja, azaz én, Oh Sehun. A falusiakkal ellentétben körülbelül két év óta minden este bejárom az erdőt - talán ezért is vagyok én a bolond mások szemében.
De hadd meséljem el, hogy mi történt velem tegnap este.
Az erdő sötét talaja ingoványosnak tetszett a hűvös, félhomályos éjszakában, ellentétben lépteim nyomán szárazon, fájdalmasan recsegtek-ropogtak a falevelek és apróbb gallyak. De nem csak az én cipőm kemény talpa zavarta fel az alvó fák nyugalmát, hanem a mögöttem árnyként settenkedő mancsai is.
- Remélem, nem úgy szoktál vadászni, ahogy utánam lopakodsz már az ösvény leágazása óta - fordultam hátra.
Egy aranysárga szempár tűnt ki a bozótos mögül, majd egész testével előbújt rögtönzött rejtekéből; a következő pillanatban pedig már repült is rám, ezzel elterítve a nyirkos, őszi avarban.
Mindkét kezemmel beletúrtam a hátán lévő dús, sötétbarna szőrzetbe, majd átölelve őt magamhoz szorítottam. Ujjaim lassan vezettem fel koponyája tetejére, majd komótos, szeretgető mozdulatokkal kezdtem simogatni selymes bundáját.
- Megtennéd, hogy végre átváltozol? - kérdeztem pár perc múlva, mikor hideg orrát egyre csak nyakhajlatomba és pulóverem alá fúrta. - Hallod? Tiszta szőr leszek. - Ez azonban egy cseppet sem hatotta meg. - Hé, Szőrzsák! - szólítottam meg ezúttal, a szerinte „legdegradálóbb” kifejezéssel, amit cseppet sem kedvelt, hátha elérem, hogy megint ki akarja fejteni ellenszenvét a szó iránt, ahhoz pedig alapfeltétel alakot váltania.
- Meg sem tudlak így csókolni - motyogtam lebiggyesztett ajkakkal, mikor feltűnt, hogy szó szerint a kutya sem figyelt rám, jobban mondva farkas. Erre bezzeg azonnal felemelte fejét mellkasomból, aranysárga íriszeivel vizslatott néhány másodpercig, majd nemes egyszerűséggel végignyalta arcom. - Fúj, Luhan! - morogtam, majd ahogy felültem óvatosan lelöktem magamról és letöröltem nyálát. - Utállak - mondtam tettetett bosszankodással, pedig annyira nem is haragudtam rá, hiszen két év során gyakran játszotta ezt el velem, így mondhatni hozzá szoktam.
Füleit és farkát bátortalanul behúzva közeledett újra felém. Ezúttal bűnbánóan dörgölte buksiját mellkasomnak, mint egy kiscica, néha felsandítva rám, dühös vagyok-e még rá. Akaratlan is elmosolyodtam aranyosságán, így kicsit nagyobb bátorsággal dörgölőzött neki arcomnak is, és döntött el megint az avaron.
- Jól van, na. Nem gondoltam komolyan. Nagyon szeretlek. - öleltem át hátát, hogy ujjaim újra selymes bundájába vezethessem.
Nos, az igazság az, hogy semmiféle veszedelmes teremtmény nem élt sohasem a fák között. Luhan egy átlagos, ámde kicsit átlagon felüli gyönyörű fiú csupán, aki annyira fázós, hogy nem szívesen mutatkozik emberi alakjában miután lehullnak a falevelek.
Nincs szarvasagancsa, se patája. Az egyetlen hasonlóság közte és egy őz között csak valódi, emberi külsejét felvéve látszik, mikor aranysárga szemei csokoládébarnává válnak, és olyan különös ártatlansággal csillognak, mint egy fiatal gidáé.
Ezt azonban nem szeretném elárulni a falusiaknak, mert akkor egy mesével kevesebb lenne, és megrendülne a hitük a többi hitelességében is; akkor pedig a gyerekek gondtalanul, ugyanakkor legfőképp felelőtlenül elcsatangolnának az erdőben, vagy a hegyekben, és bajba keverednének.
Szóval jobbnak látom, ha nem rántom le a leplet az igazságról, mit az idő élénk színekkel tarkított.
Remélem, te sem árulod el senkinek a titkot.
